Páros:
Luna Lovegood & Draco Malfoy
Korhatár: nincs/ nem korhatáros
Műfaj: drabble füzér
Kulcs-csomag: 2. csomag
Rubeus Hagrid, Méregzöld, Antik képkeret, Protego (pajzsbűbáj), „Némely szívhez csak úgy tudnak hozzáférni, ha sebet ütnek rajta.”(Stendhal)
Szerzői megjegyzés: A történet valamikor a roxforti csata után játszódik, 1998 május és 1999 május között.
Korhatár: nincs/ nem korhatáros
Műfaj: drabble füzér
Kulcs-csomag: 2. csomag
Rubeus Hagrid, Méregzöld, Antik képkeret, Protego (pajzsbűbáj), „Némely szívhez csak úgy tudnak hozzáférni, ha sebet ütnek rajta.”(Stendhal)
Szerzői megjegyzés: A történet valamikor a roxforti csata után játszódik, 1998 május és 1999 május között.
Jogok: Harry Potter karaktereivel
kapcsolatos valamennyi jog JKR-t és a vele szerződött társaságokat illeti, a
történetemhez csak felhasználtam őket, ismét anyagi haszon cseppnyi reménye
nélkül : )
A vándorsólyomról készült fotó eredeti linkje: Itt található
A vándorsólyomról készült fotó eredeti linkje: Itt található
Leírás: „Van
olyan madár, amit nem szabad kalitkába zárni. Hisz a tolla túl fényes, a dala
pedig édesen és vadul cseng. Szóval nem tehetsz mást, el kell engedned, vagy az
is megeshet, hogy amikor eleséget viszel neki, és kinyitod a kalitka ajtaját,
valahogy kihussan, mielőtt még észbe kapnál. És ez a részed tudja jól, hogy bűn
volt bezárva tartani, és először átjár az öröm, de ugyanakkor a hely, amit
elhagyott, sokkal szürkébbé, üresebbé válik azután, hogy szabadon eresztetted.”
Stephen King - A remény rabjai
A sólyom szerelme
Kezei közül lassan
pattantak ki a szikrák, ahogy meghallotta, hogyan susog a szél, dalol a Nap,
zümmögnek a bogarak, zenél az Erdő, muzsikál a világ dala körülötte. Apja, bár
sosem kételkedett szavában, de érezhetően nem hitt képességeiben annyira, mint
csodálatosan nyitott szívű, eszű édesanyja. Mikor a boszorkány meghalt, Luna
úgy hitte, örökre elnémult körötte a lét, sosem lesz képes többé megérezni,
fülével felfogni az Élet mágikus melódiáját. Aztán egy nap ismét hallotta,
ahogy a patak csilingelve, incselkedve, kacagva csörgedezik, és ő is nevetve,
táncolva szállt a dallam szárnyán. Addig, míg a két fekete csuklyás alak mellé
nem lépett. Távolban, a házuk felől apja fájdalmas sikolyai hallatszódtak,
Lunát pedig a sötétség némasága fogadta magába.
*~*~*~*
Ettől
rettegett a legjobban, azóta mióta Nagini megette előttük azt a roxforti
tanárt. Hogy ismerős arcot lát majd, hogy tudomására jut mindaz, ami a házukon
kívül zajlik, és amit gyáván próbált kiszorítani agyából. De a hatalmas
varázslónak nem számított a szőke álmodozó hollóhátas, csak bábu volt, túsz a
kezében, apja ellen. Narcissa szívesen jelentkezett, hogy fiával felügyelik a
börtönt, szemmel láthatóan mindenki elégedetten vette tudomásul, hogy
hajlandóak elvégezni a börtönőrök alantas munkáját.
– Gondoskodj
róla, hogy mindig legyen mit ennie! És hogy senki ne léphessen be a börtönbe
észrevétlenül – súgta neki anyja.
*~*~*~*
Sötétbe burkolózó kastély előtt tért magához, fogva tartói mindkét oldalon szorosan tartották, Lunának esze ágában sem volt menekülni. A házra meredt, melynek magas kerítése kívül zárta a kíváncsiskodókat, de elzárkózott a világ többi részétől is. Az elszigeteltség sütött a falakból, ridegen fénylettek a fehér kőfalak, élettelenül hidegnek tűnt a szabályos rendben tartott kert is. Őrzői szó nélkül lökdösték be a bejárati ajtón, majd le egy pincehelyiségbe.
– Semmi baj nem lesz,
Lovegood kisasszony - lépett elő a sötétből bátorítóan mosolyogva az öregember.
És habár Ollivander úr arcát bőven borította sebhely, Luna mégis hitt neki.
Letörölte a könnyeit, és máris belekezdett abba, amihez apja szerint legjobban
értett a világon. Mesével, szóval, meghallgatással gyógyította a pálcakészítő
sebzett lelkét.
*~*~*~*
Később, mikor már
vége volt mindennek, és órákon át csak feküdt az ágyában, gyakran eszébe jutott
a lány mosolya, halk szava, szeme kékjének csillogása. Draco fogolynak érezte
magát saját életében, a kúria aranykalitkaként borult rá, boldogtalanul
bolyongott az átélt háború után is annak hosszú folyosóin. Lovegood meg folyton
mosolygott, akkor is, mikor láthatóan semmi oka sem lett volna rá. Honnan volt
a lányban ez a kitartás? Hol rejtegette magában az erőt, honnan áradtak elő
meséi, miket Draco a zárt börtönajtó másik felén hallgatott, anélkül, hogy
Ollivander és a többi fogvatartott észrevette volna? Legfőképpen, miért
jegyezte meg őket Draco, miért idézte fel őket akkor, mikor már a bájitalok sem
tudták elűzni rémálmait, de a fáradtságtól lépni sem bírt?
*~*~*~*
Távol a mugli
falucskában harang szólt, a patak ott csörgedezett a lábánál, mégsem szólt lelkében
a dal. Talán Hagridnak volt igaza, aki azt mondta Fred Weasley temetése után,
hogy némely szívhez csak úgy tudnak hozzáférni a halálfalók, ha sebet ütnek
rajta. Taktikájuk bevált, Luna látta Harryn és az összes Weasleyn azt, amit
önmaga is érzett, hogy lelke mélyén a sok halott látványa gyógyíthatatlan sebet
ejtett, mit eltakarni lehet, de időről időre újra belé fog nyilallni a
fájdalom. Apja némán szorította magához Lunát, mindkettőjükben újraéledtek a
végzetes napok emlékei, mikor azt hitték, örökre elveszítik egymást. Aznap
éjjel a börtönről rémálmodott, lidércnyomásként kergette a kérdés, hogy vajon a
szőke fiú miért vigyázta őt, akár még a barátaival szemben is.
*~*~*~*
Kötelesség, családi
hűség, engedelmesség, elvárások mérhetetlen sokasága fojtogatta még mindig.
Draco előtt összefolytak a napok, lehet, hogy csak egy nap telt el a roxforti
csata óta, de az is lehet, hogy száz. Már nem látta apját, ahogy az idősebb
szőke férfi előrehajolva magyarázott, méregzöld fotelében trónolva. A rutin
ismétlődött, halálos unalommal, Lucius sorolta érveit, Draco pedig fagyott
arccal hallgatta régen istenített apja elszánt hangját. A férfi még mindig
bízott abban, hogy a család visszanyerheti egykori vezető szerepét, irodája
falán az antik képkeretbe foglalt mágikus arcképek, ősök sokasága egyetértően
bólintott szavai nyomán. Draco szeme előtt köd lebegett, a szófogadó örökös
álarca meghatározta életét.
– Egy megfelelő
feleség, egy fiúgyermek, ez kell neked!
*~*~*~*
Nehéz volt így élnie, aranykalitkában, állandó felügyelet alatt, mindig apja figyelő szemei előtt. Természetesen megértette, hiszen ő is átélte az elválás keserű perceit, aztán örömmel vett hírt apjáról, de napról napra, fokozatosan mind terhesebb lett számára az atyai gondviselés. Sokat tanult, tapasztalt a kényszerű távollétben, elsősorban azt, hogy felnőtt, minden értelemben, és ezt apja, talán készakarva, talán csak túlbuzgó féltése miatt, nem volt hajlandó észrevenni. Aztán egy napon Xenophiliust elszólította munkája otthonról, Luna pedig elment barátaival találkozni. Édesapja könnyekkel szemében kereste órák múlva, sorra felhívva a hopp hálózattal mindazokat, akiket Luna valaha nevén nevezett otthonában. A régi, nevetős kedvű, álmodozó férfi helyett, egy ismeretlen, depressziós kinézetű idegen ölelte át, nevezte őt lányának, várt volna tőle valamit, amit Luna nem volt képes megadni.
*~*~*~*
Csak el innen!
Gyerekes volt a vágya, fékezhetetlen, megzabolázhatatlan, kínzó sóvárgás valami
más iránt, valami jobb után. Ilyet még akkor sem érzett, mikor a Nagyúr
szolgája volt, hogy legszívesebben lenyúzná magáról a bőrét, hogy másvalakivel
sorsot cserélhessen. Anyja némán bámulta őt is, apját is, Draco kimenekült a
házból, seprűje egyre magasabbra emelkedett. Bárha elszállhatna innen, bárha
megszabadulhatna nevétől, eddigi életétől! Az epekedő vágy még több fájdalmat
okozott szívének, elméje belerezdült a gyötrődésébe, szemét a Napra emelve
szállt még feljebb. Vajha még magasabbra emelkedhetne, feledve mindent,
elszárnyalhatna a széllel, messze a kötelezettségektől, apja újabbnál újabb
ötleteitől. Teste reszketett, mágiája vibrált, seprűjével a perzselő égitestet
célozta meg, mikor megpróbáltatásai új irányt vettek.
*~*~*~*
Részegült örömmel
rikoltott a világba, titka volt, édes, kimerítően gyönyörűséges. Mámorosan
zubogott a vér ereiben, szárnyai alá kapott a szél, ő pedig próbálgatta, hogy
mire képes. Lassan ráesteledett, mire feleszmélt, ismeretlen táj felett repült,
hagyta, hogy az újdonság élménye teljesen magával ragadja. Megérezte, ahogy
gyakorlatlan szárnyai lassanként elfáradnak, ólomsúlyosnak érzett minden újabb
csapást. Kétségbeesve forgatta apró fejét, és éles ragadozó szemével észrevett
egy távolba vesző fényt. Utolsó nekirugaszkodással szárnyalt az észlelt
irányba, mikor szemeit a szürkület elhomályosította. Gyerekkori, titkolt
betegsége támadt rá, farkasvakság. Pánikrohamában tévesztett célt, és koppant
neki egy ház falának. Még hallotta, ahogy felette egy ablak kinyílt, de a
közeledő szőke lány már csak a földön fekvő vándorsólymot találta meg.
*~*~*~*
Egyhangúan peregtek
napjai, bármilyen váratlan esemény, látogató, vagy akár levél, újsághír nélkül.
Xenophilius rászokott, hogy eldugja előle a Reggeli Prófétát, de Luna, ha nem
apjáról lett volna szó, akiben megbízott, még azt is feltételezte volna, hogy
az idősebb férfi átolvassa a neki szóló postát. Nem egyszer előfordult, hogy
nem tudott kijutni a házból, még a patakhoz sem, mert apja elmerült a
munkájában, és nem tartotta biztonságosnak, ha szem elől téveszti őt.
– Nekem csak te
maradtál egyedül, kicsim – mormolta kétnaponta atyja, mikor Luna unalomra
panaszkodott. Később a lány azt vette észre magán, hogy a kényszerű
szobafogság, jóakaratú túlóvás, amit apja alkalmazott, épp a kettőjük közti
szeretetkapcsolatot tette tönkre. Bármit megtett volna egy kis
változatosságért, mikor egy este, szürkületkor valami hangosan koppant házuk
védelmi rendszerén.
*~*~*~*
Simogató, gyengéd
ujjak, zümmögő dallam, napsugár élesztette fel. Egy női arc hajolt hozzá,
tudatáig lassan jutott el, hogy ki is a lány. Lovegood csöndesen magyarázott
neki, arról, hogy szemmel láthatóan nem sérült meg, inkább tapasztalatlansága,
a gyakorlatlansága okozhatta balesetét. A lány olyan szeretettel vette körül,
úgy cirógatta őt, ahogy kisgyermek kora óta senki. Narcissa kitűnő anya volt,
ha nevelésről volt szó, de nem mutatott irányába gyengédséget sosem. A
vándorsólyom evett, ivott, sokat aludt a balesete utáni első napon, és főleg
sokat kívánta a szelíd szavú lány becéző érintéseit. Egy méregzöld párnán aludt
az ablakpárkányon, míg a szőke lány egy Hollóhátat idéző kék selyempárnára
hajtotta le fejét. Elalvás előtt még hallotta a halk hangon szóló
bemutatkozást, esti mese helyett a lányról, aki elvesztette édesanyját, és egyedül
érzi magát a világon.
*~*~*~*
Hallod, ahogy nevet
a napsugár, ahogy boldogságról mesél a szél, ahogy kavicsait gördítve kedves
hangon mormol a patak, mint gyermekeit terelgető anya? Régen én is hallottam,
az esőcseppek dallama volt a legkedvesebb hang a földön, persze az édesanyám
nevetése után. Ő úgy tudott kacagni, mint senki más. Gyöngyözve nevetett,
teljes testét-lelkét beleadva az élménybe, mint annyi mindenbe. Sosem készített
egyszerű ételeket, számára a főzés is elmélyült, tudatos alkotás volt, kis
híján a semmiből, a legegyszerűbb hozzávalókból varázsolt fejedelmi étkeket.
Még emlékszem apám mosolyára, a régire, az igazira, ami tényleg boldogságból
fakadt, és nem azért mert ezt kívánja a helyzet. Szerették egymást, tudom,
érzem, még akkor is, ha gyerekesnek tűnik, amit állítok, hiszen valóban az
voltam, gyermek, alig kilencéves, mikor meghalt. De a gyerekek megérzik a
hazugságot, igaz? Csak lassanként tanuljuk meg, évek hosszú sora alatt, hogy
jobb álarcok mögé bújni, hogy jobb megjátszani magunkat, mert akkor nem bánthat
senki.
*~*~*~*
Másnap aztán
megismerkedett az apával is, Xenophilius Lovegood a halálfalók elbeszéléseiből
mindig egy hóbortos különcnek tűnt neki, nem is igazán csodálta, hogy habókos
lett Luna is. De most állati érzékei megsejtették, hogy többről van szó,
mindkét esetben. Az apa súlyos depresszióval küzdött, míg a lány csak
belemenekült a fantáziájába a magány elől. Vajon kettőjük közül kinek szólt
inkább a tegnapi esti mese, a vándorsólyomnak, vagy önmagának? Egy antik
képkeretben az ágya melletti éjjeliszekrényen okos tekintetű boszorkány mágikus
képe állt, amit Luna lefekvés előtt megcirógatott. A sötétben aztán, mikor
elcsendesedett a ház, próbált visszaemlékezni arra, hogy pontosan mi történt
vele, és főleg, hogyan fog tudni animágus alakjából visszaváltozni. Bár
olvasmányaiból halványan rémlett neki, hogy előfordult már ilyen gond mással
is, egyelőre sejtelme sem volt róla, egyáltalán mitől sikerült átalakulnia
vándorsólyommá. Sajnálta előre a lányt, de elhatározta, reggel mindenképp
megszökik valahogyan.
*~*~*~*
Harmadik napja volt
nála a sólyom, mikor megérezte, hogy a madár nyugtalan, elvágyódik tőle. Hiába
dúdolt Luna magában, olyan hamar végzett a házimunkákkal, hogy ha nem lett
volna mellette a sólyom, jól láthatóan nem lett volna mivel elfoglalnia magát.
Xenophiliusnak megint el kellett mennie otthonából, és reszketve kérte lánya
esküjét, hogy nem hagyja el házukat. A szőke lány megírt pár levelet, melyből
kihagyta a lényeget, hogy hiába lett nagykorú, apja minden lehetséges
veszélytől elzárva tartja őt.
– Némely szívhez
csak úgy tudnak hozzáférni , ha sebet ütnek rajta, ezt a mondást hallottad már?
- kérdezte fennhangon az őt figyelő ragadozó madártól. A sólyom hosszan nézett
rá, mintha aprót biccentett is volna fejével, majd újra kifelé bámult az
ablakon, mint ahogy felkelés óta egyfolytában tette. Luna sóhajtott egyet, majd
az ablakhoz lépett. A madár szinte emberi pillantást vetett rá, majd egyetlen
hang nélkül kiröppent az ablakon.
*~*~*~*
– Csak azt mondd
meg, hol voltál?
Draco
szemernyi érdeklődés nélkül pillantott apjára, ahogy az önmagából kikelve
ordított vele. A falon az ősök egy része őt bámulta kíváncsian, sőt páran át is
sétáltak távolabb lévő képkereteikből az ifjúhoz közelebbibe, hogy jobban
hallják mit fog válaszolni. De Draco csökönyösen hallgatott, sőt órák óta
ellenállt apja legilementálási kísérleteinek. Titkát, az animágusságot magának
tartogatta, még láthatóan megnyugodott anyjának se volt hajlandó elmesélni
kimaradása okát. „Ideje lenne a házasodásnak, fiam” – kezdett bele kedvenc
témájába Lucius Malfoy, mire fia meglepő módon igent bólintott szavára.
Narcissa is elképedve nézett Dracóra, aki pedig magában előre kárörvendve
hagyta, hogy apja felsoroljon egy csomó aranyvérű családot, akiknek ajánlatot
óhajtott tenni. A nyomában loholó, őt állandóan szemmel tartó házimanóra rá se
pillantva vonult be szobájába, hagyta meg a tervezést szüleinek. Ha jól
sejtette – és valószínűnek tűnt, hogy jelen esetben ő sokkal jobban megértette
a varázsvilágot, mint szülei –, akkor maximum egy héten belül mindenki
kikosarazza majd a Malfoyokat, ő pedig előjöhet azzal, akit szívesen elvenne,
kinek dallamos hangjának, különleges lényének és becéző ujjainak emlékképe
máris hiányt ébresztettek benne.
*~*~*~*
– Maga most viccel,
igaz? Eszembe sincs Lunát egy ilyen őrült ötletről tájékoztatni!
Csak véletlenül
érkezett haza hamarabb, mint tervezte, és eszébe se jutott volna kihallgatni apja
sürgős megbeszélnivalóját, ha nem ered el egy zápor sétája alatt. Meglepve
hallotta, ahogy nappalijukban Xenophilius fennhangon kiabált valakivel, apját
nem ilyennek ismerte, el nem tudta képzelni, hogy mi hozhatta ki ennyire a
sodrából. De aztán egy rikoltó hangot hallott, és próbálta megpillantani a
madarat, amihez tartozott. A vándorsólyom, az ő sólyma sebesen zuhant alá, majd
az utolsó pillanatban Luna önkéntelenül kitárt karjára ereszkedett le. A szőke
lány magához vonta a ragadozót, nem törődve a madár éles csőrével, arcát
simította annak selymes tollaihoz.
–Te vagy az, igaz?
– gügyögte neki az értelmetlen kérdését, majd cirógatta az ismerős állat
nyakát, fejét, testét, ahol csak tudta. A madár aprókat rikoltva szinte
nyögdécselt a boldogságtól, Luna pedig elfeledkezett apjáról és annak rejtélyes
látogatójáról mindaddig, míg a bejárati ajtó ki nem vágódott.
*~*~*~*
Luna reflexszerű
reakciója, a pajzsbűbáj, nemcsak Luciust verte le lábáról, hanem a lány apját
is. Draco csaknem sajnálta, hogy nem emberként látta apja első találkozóját
jövendőbeli menyével, bár nehezen tudta volna fékezni önkéntelen
elmosolyodását. Így a sólyom csak rikoltott egyet, és egy közeli fára röppent,
onnan nézte, ahogy a két férfi tovább vitázik, míg Luna köztük állva,
gondolataiba mélyed. Bármit megadott volna akkor, ha tudja, hogy mi jár a szőke
lány fejében, de az csak annyit volt hajlandó mondani apjának, hogy át kell még
gondolnia az ajánlatot, majd szobájába vonult. A vándorsólyom Luna ablakába
szállt, félrebillentett fejjel figyelte, amint a lány lefekszik ágyába, és
hosszasan eltöprengett. Ahogy alkonyult, a ragadozó madár kénytelen volt
hazarepülni, és a birtokukat övező kviddicspálya szélén átváltozott. Szótlanul
vette fel egy fa odvába eldugott ruháit, Luna viselkedése, ha örvendetes nem is
volt, mindenképp elgondolkoztatásra késztette őt is. Valamiért eddig biztosra
vette, ha másért nem, pusztán menekülésvágyból a lány igent mond, de miért is
lenne oly vonzó egyik aranykalitkából átülni egy másikba?
*~*~*~*
Évekig nem volt
fontos számára, hogy korabeli vagy bármilyen barátja is legyen, jól elvolt
apjával kettesben, de most égető szükségét érezte annak, hogy a Lucius Malfoy
által előadott házassági ajánlatot valakivel megbeszélje. Ha mással nem, legalább
jó lett volna a másik érintett féllel, ez így, hogy a két apa veszekedett a
fejük felett, idejétmúlt, régimódi ötlet volt. Bár Luna nem volt annyira
felháborodva, mint Xenophilius, valahol megértette az idősebb Malfoy érveit,
mely szerint aranyvérű boszorkányt óhajtott a családjában látni; azért úgy
sejtette, hogy az ő neve afféle utolsó, jobb híján ötletként merült fel. De
vajon kiben és mikor? Talán ezért bántak vele mindig is, a körülményekhez
képest jól, mikor fogságban volt náluk? Vajon ott lenn a börtöncellákban
tartották volna akkor is, ha nincs ott Voldemort meg a többi halálfaló? Jól
emlékezett Draco arcára, ahogy az vizsgálódva méregette, vajon megettek-e
mindent, amit a házimanó levitt nekik, illetve arra is, mikor egy nap a szőke
fiú nem engedte meg, hogy valaki részegen bemenjen hozzá. Csak a hangokat
hallotta, ez volt az egyetlen alkalom, amikor tiszta szívből megrémült,
Ollivander úr önkéntelenül elé állt, hogy védje őt, és mindketten szívdobogva
hallgatták a vitát. Összerázkódott, mikor elcsendesült odakinn minden, és
valaki kinyitotta az ajtót. Draco nem mondott semmit, némán nézte kettősüket,
ahogy az öregember magához húzta síró arcát. Halkan záródott vissza börtönük
ajtaja, és azóta nem tudott haragudni az ifjú Malfoyra.
*~*~*~*
Piszkosan, rossz
ízzel a szájában, szédelegve ébredt. Az előző nap homályba veszett, míg meg nem
itta a másnaposság elleni bájitalát. Potter és Longbottom felháborodott, számon
kérő arca; a pajzsbűbáj, amit a Világmegmentőre szórt, mert az szokás szerint felidegesítette;
megrökönyödött képük, ahogy bámultak rá; lassan eszmélt rá, hogy lehet,
elhibázott dolgokat művelt részegen. De nehezen bírta a várakozást, mindig is
türelmetlen lélek volt, és az, hogy Lunát már egy hete, apja látogatása óta nem
látta, végsőkig próbára tette tűrőképességét.
– Fogalmatok sincs,
hogy mennyire egyedül él, hogy az apja bezárja, még a kertbe se mehet ki; hogy
pusztán azért szokott rá arra, hogy magában beszél, mert évekig nem volt
körülötte senki, akivel szóba állhatott volna! A barátainak nevezitek
magatokat, de közben semmit se tudtok arról, hogyan él, miről álmodik, mennyire
magányos! – Üvöltve vettette oda az igazságot a két méla griffendéles arcába,
aztán csak elpirult, mikor Longbottom kimondta helyette a szót.
– Te szereted
Lunát, beleszerettél.
Tagadás
nélkül, elnémulva, zihálva állt velük szemközt, némán nyelte az újabb konyakot
az eszméletvesztésig. De a kimondott szó ott feszült tudatában, ébredés után
is.
*~*~*~*
Hogyan? Mikor? Mióta?
Egész nap járatta az agyát, mióta előző este hazavitte két barátja házukba.
Draco nem vette észre, hogy három vendége van, Luna csak egyszer hallatott
hangot Harry láthatatlanná tévő köpenye alól, mikor Neville vallomásra próbálta
bírni a mardekárost. Draco nem tagadta a szerelmét, sőt semmit se mondott,
pedig ez nem volt rá jellemző, addig a percig üvöltve vitatkozott, veszekedett,
érvelt Harryvel. Már az is hihetetlen volt, ahogy felsorolta Luna napirendjét,
a lány lázasan gondolkozott azon, honnan ismeri életét annyira jól a szőke fiú.
Egész nap fel-le járkált, és Draco szavain morfondírozott, azon, hogy a másik
állítása szerint Narcissa Malfoy utasítására vigyázott rá, de neki sem esett
soha nehezére a pincebeli felügyelete. Hogy tud Xenophilius erős
depressziójáról, hogy ismeri Luna teakészítési szokásait, hogy barátait is
kárhoztatta azért, amiért örökké egyedül van. Honnan tud ezekről Draco Malfoy,
és vajon mennyire vehető komolyan a visszavágása, mely szerint nem apja, hanem
az ő ötlete volt Luna kezét megkérni? Már zsibongott az agya a sok
tépelődéstől, mikor egy bagoly kopogtatta meg ablakát. Egyetlen szó volt írva a
pergamenre, amit a Malfoyok méregzöld pecsétjével zártak le. „Kérlek!” Aláírás
helyett egy toll hullott ki a levélből, szépséges, kékesszürke, egy
vándorsólyomé lehetett.
*~*~*~*
Még most is
hitetlenkedve állt, hiába nyüzsgött annyi vendég a kertjükben. Alkonyodott,
szemét elvakította a fény emberként is.
– Farkasvakság, így
hívják ezt a betegséget. Nem tudtam, hogy animágusok is szenvedhetnek tőle.
Luna régen
hallott hangja nyugtatóan csengett, és amint összekapcsolódott tekintetük,
Draco elfeledte a bámuló nézőseregüket. Meglepett kiáltások, egy percnyi hangzavar
uralkodott el a vendégek között, míg az ifjú Malfoy hajlandónak bizonyult
elengedni menyasszonyát a heves öleléséből, váratlanul kezdeményezett csókja
után.
– Még nincs itt az
ideje, fiam! – szólt rá mosolyogva anyja is, de Dracónak már csak egyetlen
reakció számított, Lunáé. Eljövendő arája még mindig behunyt szemmel állt,
nyelvével önkéntelenül megízlelte ajkát, amelyen ott piroslott Draco előző
csókja. A szőke vőlegény kis híján újra megrohamozta Lunát, de aztán
meghallotta mindkét apa torokköszörülését. Bár az esküvői előkészületek alatt a
két férfi naponta összeveszett, azért egyformán konzervatív ízlésűek voltak
bizonyos dolgokban. Luna szemei végre ráragyogtak, sőt mosolyogva rá is
kacsintott Dracóra, mire a fiatal férfi szíve felmelegedett, és szélesen
elmosolyodott. Egyszerre fordultak az esküvőt celebráló aranyvérű minisztériumi
tisztviselő felé, Luna karját Dracóéba fűzte, a nap megvilágította összebújó
alakjukat.
VÉGE
Kedves Lover!
VálaszTörlésEz a történet a szívemig hatolt.
Stílus: Szépen, gördülékenyen fogalmazol. Külön tetszett, hogy drabble fűzérként írtad meg, így átláthatóbbá téve a szereplők gondolatait.
Kulcsok: 2 csomag
Szereplő: Bár Hagrid nem szerepelt benne túl sokat, de nem volt zavaró és örültem, hogy más szereplők is feltűntek benne. Aminek kimondottan örültem, hogy Olivandert is bele raktad nem is akármilyen helyen.
Szín: Ezzel sem volt gond. Tetszett, hogy méregzöld mellett megjelent Luna házának a színe is. Szépen hangsúlyozta számomra ezt a két személyt.
Tárgy: Itt is akár csak a színnél nem éreztem úgy, hogy csak azért lenne benne, mert bele kell rakni. Mind két kulcsot úgy írtad bele, hogy fel sem tűnt, hiszen az egésze történet szempontjából fontos helyet kapott.
Varázsige: Ennél külön szerettem, hogy simán csak bele lett építve. Luna reflexszerűen használta a pajzs bűbájt. Az már csak hab volt a tortán, hogy Lucius szépen leverte a lábáról. Úgy gondolom, hogy Draco nagy élvezettel nézte ezt végig sólyom alakjában.
Idézet: Szépen volt beépítve a történetbe és nem csak szó szerint hanem átvitt értelemben is, hiszen az egész történetet átitatta az idézet. Mind a két szereplőre igaz volt, de leginkább Lunára. Bár úgy gondolom, hogy mind a ketten megszenvedték ezt az időszakot és mind a kettőnek sebet ejtettek a szívén. Számomra az idézet volt a legmeghatározóbb a történetben.
Cselekmény: Szépen kidolgozott történet volt. Végig lehetett követni azt a sok szenvedést és fájdalmat amit átéltek, hogy miként védte Draco a lányt amíg a pincébe volt zárva fogolyként, hogy miként változik meg Luna apja mikor az egésznek vége, hogy mennyire el zárva tartja a világtól attól való félelmében, hogy ismét elveszíti, nem gondolva bele, hogy ezzel milyen magányra kárhoztatja a lányát.
Választott szereplők: Luna karaktere tökéletes volt és Dracoban sem találtam semmi kivetni valót. Külön tetszett, hogy más szereplők is voltak benne, főleg Ollivandernek örültem, mert egy egészen más helyzetben lett mutatva mint általában.
Szubjektív vélemény: Én Imádtam. Nem volt benne semmi felesleg. Igazán át tudtam érezni ennek a két személynek a magányát, a fájdalmát. Ahogy megpróbálnak küzdeni, hogy normálisak maradjanak és túl tudják élni a békét is. Draco animágus alakja sokat segített neki abban, hogy jobban megismerje Lunát és rájött, hogy a lány is egy álarcot hord, hogy megvédje magát és nem azért olyan álmodozó mert különc, hanem azért mert az álmaiban rejlik az ereje. Az édesanyját korán elvesztette és így tudta feldolgozni a veszteséget. Talán úgy érzi, hogy így az édesanyja még mindig vele van. Azzal, hogy a képet is mindig megsimogatja mielőtt lefekszik azt mutatja, hogy mennyire hiányzik neki és mennyire magányos. Draco részegsége és kiakadása is sokat elárul. ennél a résznél elgondolkoztam, hogy vajon sikerült neki összebarátkoznia Harryékkel vagy pusztán csak dühíti, hogy a lány barátai ennyire nem látják, hogy mennyire magányos, de úgy gondolom, hogy mivel Luna ott volt láthatatlanul amikor Draco nem cáfolta meg, hogy bele szeretett sokat elmond. Draco nagyon jól ismeri a külvilágot, pontosan tudta, hogy mikor kell rábólintania arra, hogy ideje házasodni, hogy azt vehesse el akit igazán szeret. Azt hiszem, hogy Luna döntésében sokat segített az a kérlelő szócska és a sólyom tolla. Így már kétsége sem lehet a lánynak arról, hogy vajon Draco miért is tudott annyi mindent az életéről és végre meghozta a döntését. Igent mondott és ahogy láttam mind a két magányos ember végre boldog. Most már be gyógyulhatnak azok a sebek amiket a szívükön ejtettek. Talán Luna édesapja lelkén ejtett sebek is gyógyulásnak indulhatnak végre. Én nagyon szerettem. Élvezet volt számomra, hálásan köszönöm, hogy olvashattam.
Joy ( zsűritag )